Talán ott kezdődött, amikor cáratyuska segítségével bukott el a polgárosodási folyamat Világosnál. Ekkor, az európai történelemben példátlan módon szó szerint lefejezték a függetlenedni kívánó Magyarország vezető rétegét. Értelmiségét, (alacsonyabb ragú tiszteket) akikből kialakulhatott volna a polgárság egy emberöltőnyi időre száműztek a hazából. A kiegyezés már a lefejezett, értelmiségétől megfosztott, osztrák önkényt elfogadókkal történt. Mondhatnánk mínusz egyedik rendszerváltásnak is. A korabeli hivatalnoki nyelvben megfigyelhető az "osztrákosodás", amit azonban a magyar nyelv, mint testidegen elemet, kivetett magából.

Történelem szégyene trianon, ahol a legfőbb vesztes is kikaparinthatott magának egy darabka földet „kényszer-szövetségesétől”. Hát mert tele volt a haza nemzetiségekkel, akik szintén vágyták a függetlenséget erre a PC válasz. A (Kárpát)haza nem azért volt tele nemzetiségekkel, mert meghódítottak, vagy rabszolgaságba kényszerítettek lettek volna a benne élő nemzetiségek, hanem, mert élhető, termékeny föld volt a gyéren lakott Kárpát-medence, ahova a (szomszéd) népek önszántukból, a jobb élet reményében az otthoni nyomorúság elől menekülve jöttek: szászok, svábok, románok, svájciak (Helvécia), rácok, bunyevácok, szerbek, tótok . . .

A népdal, „megéltünk mi vóna ketten egy párnán is” átvihető a korabeli állapotokra, hiszen nem voltak „nemzetiségi” lázadások. A jövevényeket a magyarok, (jászok, kunok, székelyek, palócok, hajdúk) el- és befogadták.

A Kárpát-medence és a vele határos országok, népek tragédiája, hogy a mai napig nem ismerik föl, egyedül a legnagyobb függetlenség ellenére se érhetik el a Nyugat-európai életszínvonalat. Úgy gondolják (mi is) ha szomszéd fölött vagyunk egy hajszálnyival, akkor győztesek vagyunk és ezért a halszálnyiért küszködünk trianon óta.

A Kárpát-medence lehetett valószínűleg az alapgondolata az Európai Uniónak, ahol egy központi hatalom alatt nemzetiségek sokasága élt (viszonylagos) békességben úgy egymással, hogy kiegészítették egymást. Ezt az egykori (mára szétvert) egységet próbálja valahogy az EU lemásolni, de mivel nem szerves fejlődés eredményként, hanem már megalakulásakor is protekcionista módon szerveződött, nem akar sehogy se összeállni.

Lehet ez a történelem fintora, igazsága, tanulsága, hogy nem lehet semmit szétverni büntetlenül? Egy országot meg különösen nem. Végül, ne legyünk magunkhoz igazságtalanok, hiszen minden népnek (a függetlenné vált szomszédainknak is) megvannak a maga hitványai, akik nem nép(ük) üdvén munkálkodnak. Nem kizárólagos magyar jelenség ez hanem . . .