Ilyen időtájt már hallgattuk a híreket a tv, a rádió előtt. Karácsony előtt meg az a hír járta, gyűjtenek és majd viszik a rászorulóknak. Mire összejött egy IFA-ra való, sofőr is akadt, aki vállalta a fuvart, de egyedül nem mehetett, kellett egy kísérő mellé.

Szóljatok, ha nincs senki, elmegyek vele, hiszen sokat, sokfelé jártam Erdélyben. Szóltak. Hová mész ilyenkor, még bajod esik aggódott korholva anyám? Tudja mit csinál, elmúlt harminc, nem gyerek már, adott biztatást apám. Feleségem csak annyit mondott, gyere haza épségben. Meg kellett adni az adatainkat. A határon összevártak egy csomó teherautót és kísérővel bementünk Nagyváradra, ahol hatalmas raktárak voltak és sorban pakolták ki az autókat.

Te, úgy gyűjtötték az adományokat, hogy a gyerekeknek lesz az árvaházba, mondta a sofőr. Ha most itt kipakolnak bennünket is mit mondunk otthon? Kocsiból ki és be a föllobogózott nagy épületbe. Olyan parancsnokságféle lehetett, mert tele volt katonákkal, a civilek karján széles román-színű szalag. Nem vagyok illetékes, menj a parancsnokhoz, mondták, akiket megszólítottam. Végül az egyik nagyvállapú nagy csillagos idősebb katonatiszt azt mondta, mehettek, a saját felelőségetekre.

Mentünk. Várad és Kolozsvár között a hidaknál meg a nagyobb kereszteződéseknél katonák és civilekből álló csoportok ellenőriztek. Több helyen szinte gyerekek, nagyobb puskákkal, mint amilyenek ők maguk. Miután az egyik ilyen ellenőrző pontnál elfogyott a sofőr cigije (a nevére már nem emlékszem), mert a katonák mindig cigit kértek, azt mondta, itt megállunk és kitesszük a vöröskeresztes zászlókat az autóra, amiket kaptunk. Előre, hátra, meg a két oldalára. Egyszer elhaladt mellettünk egy sok-sok kisebb teherautókból álló francia segélyszállító konvoj rendőri kísérettel. Látszott rajtuk rutinos csapat, mert katonás fegyelemmel tartották a távolságot egymástól. Hozzájuk képest, mi olyanok voltunk mint a libák.

Időnként összeállt több autó, spontánul konvojba. Kolozsváron a főtéren be kellett menni egy nagy épületbe, jelentkezni és engedélyt kérni, hogy továbbmehessünk. Csak saját felelősségre, mondták ott is, mert a Feleki-tetőt tegnap még lőtték. Ha eddig eljöttünk, akkor menjünk tovább, mondta a tapasztalt sofőr.

Mentünk. Vásárhelyig. A repülőtérnél minden segélyszállítmányt betereltek szintén egy helyre, és se szó, se beszéd, föltépték a plombákat és elkezdték kipakolni a teherautót, hiába tiltakoztunk. Megint keresni kellett egy illetékest. Jött a teherautóhoz és parancsot adott, hogy pakolják vissza amit leszedtek. Ímmel-ámmal visszaraktak ezt-azt. Kész, mondták a parancsnoknak.

Egyedül nem mehettek be a városba, nehogy útközben kipakolják az autót, mondta a parancsnok. Kaptok kíséretet. Kezdett sötétedni. Elénk állt egy tank nagyon magas póznán zászlóval és elindultunk. A vasútállomásnál a nagy téren egyszer csak megállt. Iszonyatosan elkezdett füstölni, bőgni, de nem mozdult.

Akkor itt hagyjuk, mondta a sofőr és kikerülte. A városba menet megálltunk egy boltnál. Bementem, hogy telefonáljak. Hosszú sor állt, de beengedtek. Fél óra múlva hívj vissza, addig próbálok beszélni, hogy beengedjenek. Már besötétedett. Menjetek be a kicsi utcába, de ne a főtéren keresztül. Te menj az árvaházhoz gyalog, ott várni fognak. Vártak. Kinyitottuk a nagykaput. Szóljon a sofőrnek, hogy világítás nélkül jöjjön, az utca végén van egy kocsma, nehogy azok ott észrevegyék az autót, aggódtak az ügyeletes asszonyok.

Azonnal becsuktuk a kaput, ahogy a teherautó beért. Mi ketten halál fáradtan, meg az ügyeletes asszonyok elkezdünk kipakolni. Nemsokára jöttek a nem ügyeletesek is. Segíteni. Ez nem igaz, hajtogatták az asszonyok, ez nem igaz, hogy ennyi mindent hoztak.

Amíg eljött az igazgatónő megmutatták a gyerekeket. - - Már sírni is fáradtak voltuk. - - Legyen ennyi elég az állapot leírására. Az igazgatónő írt egy  szép köszönőlevelet románul, ami aztán megjelent a helyi lapban, hogy lássák az adományozók, jó helyre kerültek adományaik. A sokemeletes szállodában kaptunk szállást, meleg ételt.

Mielőtt végleg kihullana az emlékezetből. Jó volt ott lenni! Köszönöm a lehetőséget.