Ilyen időtájt már hallgattuk a híreket a tv, a rádió előtt. Karácsony előtt meg az a hír járta, gyűjtenek és majd viszik a rászorulóknak. Mire összejött egy IFA-ra való, sofőr is akadt, aki vállalta a fuvart, de egyedül nem mehetett, kellett egy kísérő mellé.

Szóljatok, ha nincs senki, elmegyek vele, hiszen sokat, sokfelé jártam Erdélyben. Szóltak. Hová mész ilyenkor, még bajod esik aggódott korholva anyám? Tudja mit csinál, elmúlt harminc, nem gyerek már, adott biztatást apám. Feleségem csak annyit mondott, gyere haza épségben. Meg kellett adni az adatainkat. A határon összevártak egy csomó teherautót és kísérővel bementünk Nagyváradra, ahol hatalmas raktárak voltak és sorban pakolták ki az autókat.

Te, úgy gyűjtötték az adományokat, hogy a gyerekeknek lesz az árvaházba, mondta a sofőr. Ha most itt kipakolnak bennünket is mit mondunk otthon? Kocsiból ki és be a föllobogózott nagy épületbe. Olyan parancsnokságféle lehetett, mert tele volt katonákkal, a civilek karján széles román-színű szalag. Nem vagyok illetékes, menj a parancsnokhoz, mondták, akiket megszólítottam. Végül az egyik nagyvállapú nagy csillagos idősebb katonatiszt azt mondta, mehettek, a saját felelőségetekre.

Mentünk. Várad és Kolozsvár között a hidaknál meg a nagyobb kereszteződéseknél katonák és civilekből álló csoportok ellenőriztek. Több helyen szinte gyerekek, nagyobb puskákkal, mint amilyenek ők maguk. Miután az egyik ilyen ellenőrző pontnál elfogyott a sofőr cigije (a nevére már nem emlékszem), mert a katonák mindig cigit kértek, azt mondta, itt megállunk és kitesszük a vöröskeresztes zászlókat az autóra, amiket kaptunk. Előre, hátra, meg a két oldalára. Egyszer elhaladt mellettünk egy sok-sok kisebb teherautókból álló francia segélyszállító konvoj rendőri kísérettel. Látszott rajtuk rutinos csapat, mert katonás fegyelemmel tartották a távolságot egymástól. Hozzájuk képest, mi olyanok voltunk mint a libák.

Időnként összeállt több autó, spontánul konvojba. Kolozsváron a főtéren be kellett menni egy nagy épületbe, jelentkezni és engedélyt kérni, hogy továbbmehessünk. Csak saját felelősségre, mondták ott is, mert a Feleki-tetőt tegnap még lőtték. Ha eddig eljöttünk, akkor menjünk tovább, mondta a tapasztalt sofőr.

Mentünk. Vásárhelyig. A repülőtérnél minden segélyszállítmányt betereltek szintén egy helyre, és se szó, se beszéd, föltépték a plombákat és elkezdték kipakolni a teherautót, hiába tiltakoztunk. Megint keresni kellett egy illetékest. Jött a teherautóhoz és parancsot adott, hogy pakolják vissza amit leszedtek. Ímmel-ámmal visszaraktak ezt-azt. Kész, mondták a parancsnoknak.

Egyedül nem mehettek be a városba, nehogy útközben kipakolják az autót, mondta a parancsnok. Kaptok kíséretet. Kezdett sötétedni. Elénk állt egy tank nagyon magas póznán zászlóval és elindultunk. A vasútállomásnál a nagy téren egyszer csak megállt. Iszonyatosan elkezdett füstölni, bőgni, de nem mozdult.

Akkor itt hagyjuk, mondta a sofőr és kikerülte. A városba menet megálltunk egy boltnál. Bementem, hogy telefonáljak. Hosszú sor állt, de beengedtek. Fél óra múlva hívj vissza, addig próbálok beszélni, hogy beengedjenek. Már besötétedett. Menjetek be a kicsi utcába, de ne a főtéren keresztül. Te menj az árvaházhoz gyalog, ott várni fognak. Vártak. Kinyitottuk a nagykaput. Szóljon a sofőrnek, hogy világítás nélkül jöjjön, az utca végén van egy kocsma, nehogy azok ott észrevegyék az autót, aggódtak az ügyeletes asszonyok.

Azonnal becsuktuk a kaput, ahogy a teherautó beért. Mi ketten halál fáradtan, meg az ügyeletes asszonyok elkezdünk kipakolni. Nemsokára jöttek a nem ügyeletesek is. Segíteni. Ez nem igaz, hajtogatták az asszonyok, ez nem igaz, hogy ennyi mindent hoztak.

Amíg eljött az igazgatónő megmutatták a gyerekeket. - - Már sírni is fáradtak voltuk. - - Legyen ennyi elég az állapot leírására. Az igazgatónő írt egy  szép köszönőlevelet románul, ami aztán megjelent a helyi lapban, hogy lássák az adományozók, jó helyre kerültek adományaik. A sokemeletes szállodában kaptunk szállást, meleg ételt.

Mielőtt végleg kihullana az emlékezetből. Jó volt ott lenni! Köszönöm a lehetőséget.

A legjobb, ami érheti az embert, amikor váratlanul és ebből adódóan fölkészületlenül belecsöppen egy helyzetbe. Nagyon-nagyon távol-keletiek a cégnél, saját tolmáccsal. Kettővel. Szondázzák a céget, mire alkalmas, tudnánk-e nekik valamit gyártani. Szóval megy a mindent tudunk, mindent nagyon jól, szöveg. Szinte már kínos. Túl vagyunk rajta. Nagy sóhaj, ki a tárgyalóból. És jön a meglepi, vidd el őket ebédelni, nem érek rá, azonnal mennem kell. Mire én, el kell menjek a gyerekemért most lesz vége a különórának, és nincs is kire hagyjam. Mire a válasz. Vidd magaddal! Na, csodálatos.

Kisvárosban nincs olyan sok hely, ahová a nagyon-nagyon távol-keletiekkel le lehet ülni. A vendéglő, ahogy meghallja a cég nevét a telefonban, azonnal mondja, persze csinálunk rögtön helyet, de ma nincs rizses kajánk. Na, most meg ez is.

Ezt meg kell beszélni a tolmáccsal. Mind a kettővel. Az egyik azt mondja, nem gond, majd otthon, azaz a szállodában, eszünk. Nem lehet, mondja a másik, rosszul jönne ki. Persze, van asztal mire odaérünk, ők négyen a nagyon-nagyon távol-keletiek, a két tolmács, a gyerek, meg én. Ebből se lesz bót, én így magamban.

Ha egy rossz hullám elindul, csak növekszik. Túl az ebédidőn, de még vacsora előtt szinte semmi kaja. Ők négyen, a két tolmács még csak kapnak valami rendeset. Nekünk, krumplileves jut, ami utoljára kerül az asztalra. A nagyon-nagyon távol-keletieké leghamarabb, de várnak, amíg nincs mindenki előtt tányér. Utána is. Kezd kínossá válni, mire az egyik, a legöregebbik nagyon-nagyon távol-keleti hirtelen föláll, mond valamit nagyon hangosan, átnyúl az asztalon és elveszi előlem a tányér krumplilevest. A másik (gondolom a rangsorban a második) a gyerek elöl, és nagyon hangosan egymás szavába vágva „beszélgetnek” ők négyen.

A tolmács, mind a kettő, halálsápadt. Valami gond van, kérdezem. Nem, sőt, most esznek először nálunk krumplilevest és imádják, meg nincs rizs, mert azt már unják, ahogy nálunk készül. Egy csomó helyen voltunk egy hónap alatt, de ilyet sehol se ettek. Ott az a szokás, tudom meg később, a legidősebb vehet először az asztalnál. Bármit. A krumplilevesemet, meg a gyerekét is.

A végén nagy hajlongás közben jön a kérés, hogy csinálhatnak a gyerekkel képet, mert náluk nincs olyan, hogy üzleti ebéd/vacsora gyerekkel.

Szóval, azt akarom mondani, a kulturális különbségek meghökkentőek és nagyon különbözők. Ha nem vagyunk rá fölkészülve, komoly gondok forrása.

Mondjam? Ne mondjam?

Hú, de nehéz hétvége jön! Az osztrákok már túl vannak rajta. Elnyelte a jól álcázott verem egyik politikusukat. Két évig őrizgették, majd robbant a botrányt.

Szóval, elkezdődött az - -Európai Egyesült Államok- - és - -Nemzetállamok- - meccs. Szombatig jöhet még meglepetés, akár több is. Több ezer játékos és több száz millió „néző” várja izgatottan a vasárnapi végeredményt. Az európai (német, osztrák) baloldal már a meccs előtt értékesített egy büntetőrúgást.

Valami elképesztő világban élünk. Egyrészt, megjelent az érdem, és érdem nélküli hihetetlen gazdagság, másrészt százezrek hagyják el az országot, mert valahogy meg kell élni, meg egyre több jön vissza, mert nem minden a pénz, meg ráébred, hogy „mégsem leszek szolga ...”. Meg vannak, kiknek itthon kell maradniuk, ha fene fenét eszik is. Jobb, ha nem tudjuk miért. Meg van, kit egy magyar szóért, egy darab "rongyért" büntetnek, meg van, hol nem szabad „énekelni”.

Hogy az Isten verje meg, mondaná öreganyám, ha élne.

Aki „migránsként” lehúzott évtizednél is többet különböző helyeken, tudja a migráció nem igazán megoldás. Se a migránsnak, se a „befogadóknak”. A migráns arra kell, hogy betöltse azt a munkapiaci űrt, amit helyi nem akar elfoglalni, bér, alacsony presztízs, stb. miatt. Ebből adódik is a válasz, két fokozata van a migránsoknak, az egyik a magasan képzett, ezért (helyi viszonylatban is) jól megfizetett, a másik a kevésbé képzett, ami két dolgot is jelent egyszerre.

Választások éve lévén tudatom veletek, szavazataimmal semmiféleképpen nem fogom befolyásolni adófizetői jogaitokat. „Egy nyugger ne döntse már el mire költsék az adóforintjainkat” olvastam több helyen. Nem akarok „megvett” nyugger lenni, több, mint negyven ledolgozott munkaév után. Ebből több mint egy tucatot (12) a hazámon kívül, mert túl az ötvenen már öreg voltam mindenhez.

Teraszon, a padon napozva eszembe jutott, hogy a nagy munkaerőhiány miatt szívesen eltöltenék heti néhány napot munkával, ahol akár arra is alkalom nyílhatna, hogy továbbadjak abból a tapasztalatból, amit ingyen kaptam az akkori öregektől. Az ennyi éves vagyok, ezt tudom email-eimre a kutya se válaszolt. Talán azért, mert nem a legújabb szmártfónról küldtem. Jó látni, hogy ekkora tudás és fejlettség van, hogy ránk öregekre nincs szükség. Meglátjátok, rátok talán még korábban nem lesz szükség, hiszen olyan okos szerkezeteket csináltok, egyre kevesebb dolgozó ember kell majd, ezért ne higgyetek a féknyúz jövendöléseknek, hogy nektek még hosszabb ideig kell majd dolgoznotok.

Iszonyatos indulatok szabadulnak el a menni - maradni - hazamenni témában.

Egy anyuka írja: ". . . 4 évet Németországban töltött a gyermekem. A tanító néni mesélte, hogy első nap az iskolában mindenkihez odafutott. Te magyarul beszélsz? Majd mindenkit megölelt. Aki ezt érti, az tudja, hogy miért igyekszünk haza…"

Nem értem, miért olyan nehéz elviselni mások, másfajta véleményét? Nem vagyunk egyformák. Összesen több, mint tíz év 2 országban följogosít arra, hogy legyen saját véleményem. Vannak, akik nem bírják idegenben. Ismertem valakit, aki egyet aludt és hazament. Rádöbbent, nem bírja, meg olyat is, aki azt mondta, évek óta nem voltam otthon. Nem kéne ebből olyan nagy ügyet csinálni. Ilyenek vagyunk. Megélünk a jég hátán is.

Le a kalappal mindenki előtt, aki nekiindul a nagyvilágnak és talpon tud maradni. Tulajdonképpen azt sajnálom, hogy ennyi szorgos, dolgos emberről lemondott az ország, ennyi embert kilökött magából.

Mára úgy néz ki, az országban berendezkedett egy meglehetősen nagyszámú népesség, aki jólétét úgy gondolja megteremteni, megóvni, hogy akiket „fölöslegesnek” gondol, elüldözi azzal, hogy nem ad neki megfelelő bért, (élet)lehetőséget. Nem a magamfajta öregember a ti ellenségetek, hanem akik miatt kint vagytok (voltam magam is) szerteszét a nagyvilágban. Egy szerencsénk van, hogy (egyelőre) még szabadon dönthetünk, mehetünk, ahova akarunk. Nem elfelejteni, a németek voltak az utolsók, akik utolsónak engedtek be munkaerőpiacukra - - Freizügigkeit - -  7 éve még Hatósági erkölcsi bizonyítványt kellett fölmutatni (Németországban). Szerencsére ez már a múlt.

Legyetek kicsit lazábbak. Nem kell mindjárt egy anyuka néhány során kiakadni. Ő és a gyereke így élte meg. Nincs ezzel semmi gond, nem kell szpihológushoz vinni emiatt, se az anyukát, se a gyereket. Na, így valahogy.

Oldani kéne a feszültséget, hiszen "egy vérből valók vagyunk". Hagyni kell, élje mindenki a maga életét, akár itt, akár ott.

Van egy ország, melynek lakossága hatvan évvel ezelőtt úgy hétmillió körül volt, mára meghaladja a 35 milliót, és évtizedek óta háborúban áll. Amikor a ma nagymama, nagypapa korú (magyarok) születtek, tízmillióan voltunk. Ha azonos sebességgel nőtt volna az ország lakossága, ma 50 millióan lennénk. A négyzetkilométerkénti 100 lakos, mára 500 lenne, azaz minden egyes település lélekszáma megötszöröződött volna, és lenne egy 10 milliós fővárosunk.

Tegyük föl, klímaváltozás sújtja említett országot (szárazság, árvizek, terméscsökkenés). Valószínűleg korábban is voltak nehéz évek arrafelé. Amennyiben ilyen nehéz időszakok alatt a lakosság tíz százaléka kényszerült elhagyni lakóhelyét (ideiglenesen, végleg), akkor az ország más területein, ha nem is a megszokott körülmények között, de (lakó, élő)helyet talált magának. Ma nincs hova menjen a három és félmillió az országon belül. Megy oda, ahol úgy gondolja van még hely és fogadják (beengedik).

Európányi ember kényszerül elhagyni (nem európai) lakhelyét fegyveres konfliktusok, éghajlatváltozás, egyebek miatt. Csak idő kérdése, hogy a megoldatlan helyzetek, megoldatlan helyzeteket teremtenek ott is, ahol a menekülők menedéket találnak. Tekintsünk el minden egyébtől (vallás, szokás, kulturális különbségek) csupán a mennyiségi növekedésből adódóan.

Ahogy mindig, a gazdaságilag erős országok kicsipegethetik a „javát” és miután kielégült az „emberigényük” megtalálják a módját a bevándorlási stopnak és a „fölösleget” rázúdítják az arra nem fölkészült, nem alkalmas országokra (kvóta).

Nem, nem tudom a megoldást.

2015-ben pár hónap leforgása alatt, jóval egymillió fölötti embertömeg árasztotta el Európát, akik több országon és több ezer kilométeren áthaladtak, mind utólag kiderült sok ezer eurónyi pénzt fektetve a „vállalkozásba”.

Aki tőlünk 7 évvel ezelőtt a németeknél munkát akart vállalni csak úgy tehette meg, ha erkölcsi bizonyítvánnyal igazolta fedhetetlenségét, és csak azután mehetett ki, ha érvényes munkaszerződése volt egy céggel. Amennyiben várakozásának nem felelt meg az adott munkahely, haza kellett jönnie és újra kezdhette az egészet.

Az azért elgondolkodtató, ha egy országban különböző csoportok között kitör a fegyveres konfliktus, akkor azt nem megszüntetik, hanem helyette menekülést ajánlanak föl, és elindulnak a zömében fiatal férfiak oda, ahol addig soha nem jártak, amiről soha nem hallottak. Mindenkit meg kellene illessen a jog, szülőföldjén élni, boldogulni. Amennyiben majd belátható időn belül (pár év) a vágyak, elvárások nem teljesülnek a csalódottság lesz úrrá rajtuk.

Akik kicsit hosszabb ideig (több év) éltek, dolgoztak odakint, tudnának mesélni arról, milyen is az, távol lenni a családtól, meg azoktól, akik addigi életük részei voltak. A menekültek helyzete merőben más, hiszen más kulturális közegből jöttek/jönnek. Nekik még nehezebb, ha beismerik, ha nem. Persze, találkoztam (személyesen is) boldog migránssal.

Végül. Nem ez a megoldás. Se nekem, se a migránsnak, se a migránst befogadó országnak. Azt azért meg kell hagyni, hogy eléggé érdekes, amikor a (magamfajta) faluszéli gyerek egy „idegen” országban, idegenekre hat és ők is rá. No, nem egyszerű.

(Egy kis csetepaté idegennyelv tanulás kapcsán egy csoportban.)

Idegen nyelvet 4. osztálytól kötelező tanulni. Heti 2 óra harminc hét, és négy éven keresztül, akkor a gyerek az iskolában 240 órát tanul. Hogy meg is maradjon a fejében legalább ennyit kell otthon és magántanárnál is tanuljon. Legyen mondjuk összesen 500 óra a nyolcadik végéig.
Középiskola. Heti 3 óra 4 év 1.200 óra. Nyelvvizsgára készüléssel kijön majd 2.000 tanulási óra összesen.

A rendszerváltás óta ez a legfontosabb kérdés. A migráció meg az EU belüli szabad mozgás. Ember, árú, szolgáltatás, internet. Kis emlékeztető. Belépésünk után szinte minden egyes tagország távol tartotta magától a keleti munkavállalókat. Aztán páran megnyitották munkaerőpiacaikat. A németek az utolsók voltak, akik úgy hét évvel ezelőtt szintén nyitottak. Addig, úgy a munkavállaló, mint a jövendőbeli munkaadó akár több hónapig is tartó bürokratikus tortúrán esett át. A kiadott engedély arra jogosított föl, hogy kizárólag az engedélyezett cégnél dolgozhatott a munkavállaló, ami nem kis kiszolgáltatottságot jelentett. Amennyiben munkaadóváltás merült föl, kezdődhetett minden előröl.

A világgá mentem első nyara Hollandiában tele volt (kellemes) meglepetésekkel. Hétvégeken beültem az autóba és irány a környék. Ha már itt vagyok, lássak is valamit. Egy ilyen kis környékismereti túrán akadt meg a szemem, meg a lélegzetem a képen látható dolgon. Kérdem a komát, mit csinálsz ott? Dobj föl egy üveg sört és elmondom.

Azon ne múljon, megyek be a vendéglőbe, és mondom, kérek egy üveg sört a madárnak. A köszönöm, nem kérek vissza után, kérdezés nélkül jött a magyarázat. Tudod, - - Holland ha akarod, ha nem, tegez. Évek alatt egyszer szóltak utánam úgy, hogy meneer (úr, uram) a pénztárnál bevásárláskor. Meneer, itt hagyta a sajtot, kiabált utánam a pénztáros. - - az úgy volt, hogy volt a vendéglő előtt egy szép, árnyékot adó fa, amit kivágtak. A tulaj úgy berágott, hogy leásott egy vastag oszlopot és ráírta, itt egy fa állt. A madár, aki most fönt ül a fán egy napon a sokadik sör után azt mondta neki, tegyél föl egy széket is rá, hadd lássák messziről az emberek. Ha fölülsz rá, csináltatok egyet. Ha lesz ingyen sör, áll a fogadás. Hát, így kezdődött. Azóta minden évben, ha jön a jó idő (hollandoknál ez mást jelent, mint nálunk) kikerül az oszlop a székkel, a madár meg ott ül. Ha végig tudja csinálni, egész évben minden nap kap ingyen egy pohár sört.

Előbb csak helyi látványosság volt, de miután kijött egy tévés csapat, azóta buszokkal járnak ide az emberek az egész országból, hogy megnézzék a madarat, meg persze bejönnek ide hozzánk is inni, enni, beszélgetni.

Ja, hogy hogy és miért kerültem a tulipánok földjére? Egy megvalósult projekt után az utolsó hazai munkaadóm és én eltérően értelmeztük a jutalékszámítás módját, de végül mindkettőnk legnagyobb megelégedésére sikerült a dolgot megoldani, mégpedig a munkavállaló részéről történő fölmondással. Túl az ötvenedik életévemen nem volt olyan rossz megoldás. Akkor mondtam, hogy világgá megyek. Nem, nem haraggal váltunk el, mert akkor már volt pár tapasztalatom azzal kapcsolatba, hogy a legnagyobb pofon mindig a legjobbkor jön.

Szeretek térképeket nézni. Valahogy most ez jött elő. Egy lélekszámában Ásotthalommal azonos luxemburgi település neve az Unió egyik legfontosabb egyezményével forrt össze. Schengeni Egyezmény. Az EU tagországainak polgárai a Schengeni Egyezményhez tartozó országok határait, határellenőrzés nélkül léphetik át.

A kékkel jelölt országok polgárai szabadon járhatnak át egymáshoz. Legyen szó üzleti útról, hétvégi bevásárlásról, netán ott élő családtag, ismerős meglátogatásáról. Mondjuk egy német átmehet a svájci Büsingen településen élő rokonához, ami amúgy közigazgatásilag Németország. Egy osztrák átsízhet, átszánkózhat déltirolba.

Na most, tegyük föl, Mari néni meg Józsi bácsi át akar menni Eszékre a dédunoka keresztelőjére. Nagyon vallásosak, elzarándokolnának, amikor egészségük engedi Csíksomlyóra. Mivel hajdanán nagy család volt az övék, Újvidékre is elmennének. Meg Ungváron is van egy még élő unokatestvér.

Gondolom, mostanra mindenki kitalálta, Mari néni meg az ő Józsi bácsija bizony ki nem teheti a lábát úti okmányok nélkül, melyeket a határon szépen elvesznek, megnézik, hogy a két sok évtizedet egymás mellett megélt öregember nincs-e valamilyen körözőlistán.

Kedves brüsszeli nénik, bácsik! Nem tennétek meg végre a nemes gesztus, hogy ez a sokat meg- és átélt öregembert ne zaklassák már! Vagy benneteket csak az érdekel, hogy zavartanul átugorhassatok a szomszéd országba, ha ott éppen ezt, vagy azt, esetleg amazt olcsóbban megvehetitek mert éppen leárazás van?

A mellékelt térképen a zölddel jelölt országok az EU tagjai, de kívül esnek a Sengeni Egyezményen amit persze úgy jelölnek, hogy majdani csatlakozók.

A választék: (1) Az alig fél, a volt kétharmad, ami akár háromnegyed is lehet, meg a vele összenőtt törpeminoritás. Ez az egyik oldal.

A másik a (2) „demokratikus” színesebb, pontosabban vörösen áttetsző, halványzöld foltokkal. Sportfogadási nyelven szólva van még a harmadik az (X), a nem választók. A „demokratikusak” meg a nem választók közel azonosan nagyok, kicsik. Kinek hogy. A végeredményt nézve, ők azok, akik nem rúgnak labdába. A különbség csupán annyi, a nem választók nem is akarnak. A „demokratikusak” meg nem tudnak, de meglehet, szívük mélyén ők se akarnak.

A választási párt-összképhez hozzátartozik a csernobili kóborkutya logójával „közadakozásból” plakátolók, meg a császármetszéssel világra jött moment-um. Ők ketten a két véglet. Az egyik örök életet, a másik egy moment-umot ígér.

Várom annak a pártnak a jelentkezését, amelyik az alábbiakat teljesítené:

- élhető bérek,
- nem ugrasztaná össze az anyaországi és külhoni magyarokat
- olyan egészségügyet, hogy úgy fogadnának a recepción, hogy Hölgyem, Uram miben segíthetünk
- olyan oktatást, hogy a világ kihívásaira felelni tudjon az onnan kikerülő

- végül egy személyes kérés, úgy csinálnák meg végre az utcánkat, ne kelljen majd harmadszor is lengéscsillapítót cserélni.

Ha nem teljesíthető egyik se, sorsoljunk!

Nem mondok vele újat. Az ünnep akkor is ünnep, ha azok, akik összetartoznak nem lehetnek együtt fizikailag. Mindennek van oka, ennek is. Egy üres szék az asztalnál nem azt jelenti, nem vagyunk együtt, hanem azt, hogy várunk rád. Mindenki teszi a dolgát, ami kijutott neki. Sokunk sorsa ez. Ebben is meglehet látni a jót. A jó benne az, nem kényszer, magunk választottuk, mert tudjuk, így teremthetjük meg, hogy az ünnep, ünnep lehessen. Igaz, nem a napján. Az üresen maradt székre egyszer leül, aki fontos nekünk.