Kedvenc tanárommal beszélgettünk, most éppen nem a diófa alatt az asztalnál, de majd bepótoljuk. Gondoltam kiteszem, hátha tanulságos másnak is.
Dr. Fehér Zoltán verse: Magányos kapufélfa - sorsom (a mellékletben)
- - -
Kedves Tanár úr, amikor hajdanában föltette a kérdést, na, mi akarsz lenni fiam, nem hiszem, hogy azt válaszoltam volna, - -világcsargó- -, mert a hazám (ötvenévesen) majd nem tart igényt a munkámra, áttételesen tanár úréra sem, mert a belém csöpögtetett tudás, kitartás máshol hasznosul majd.

Tanár úr! Van egy nagy bánatom. Mégpedig, hogy kiszámolta-e valaki mennyi tudás, anyagi, szellemi értékteremtés veszett el azáltal, hogy a magamfajtáknak menni kellett és a mai napig menni kell? Pedig nem vétettem (semmit) a hazának, hogy a tudást, hagyományt, amit kaptam nem adhattam, adhatom tovább a mieinknek, az utánam jövőknek, úgy jártam vele, mint versében a kapufélfa, kinek tűzre dobták társát.

Egyszer hazamegyünk majd (mindannyian), akik menni kényszerültünk! Én már fejben mindent összecsomagoltam, mert vár az árván maradt kapufélfa, a Duna part, meg minden, ami még megmaradt.