Amikor az ember fiatal(abb) meg van róla győződve, ha majd öreg lesz mindent érteni fog a világból. Miután azonban eléri a maga által magára szabott öreg kort, azon veszi észre magát, nemhogy mindent értene, de egyre több dologgal kapcsolatban támadnak kételyei.

Kerítés. Nem csak megkerülhetetlen, el is választ bennünket és nem csak kerítésen belüliekre és kívüliekre, hanem elválaszt kerítésen belül is. A kerítés nagyon szép példája annak, hogy beleestünk (egy előre megásott) csapdába.

Ma, nagypénteken, jobban át tudom érezni a csapdába esést. Egy előre nem látott milliónyi tömegmozgás (menekültek, migránsok, Európa foglalók – kinek hogy tetszik) legborzalmasabb látványa nálunk csapódott le. Igen, a kerítés. Valahogy nekünk a vesztes szerepet osszák és mi szinte kéjjel, eleget is teszünk ennek. Nem, nem tudom lett-e volna jobb döntés, de nem is várható tőlem, mert nem rendelkezem információhochheittal. Egyet tudok, megint a vesztesek oldalán találtuk magunkat.

Amikor meg(nép)szavaztuk a csatlakozást a bent lévők (mondanám az alapítók) addig csűrték csavarták a csatalakozási szerződést, amíg össze nem hoztak egy kimondhatatlan szót: Freizügigkeitsabkommen, gondosan ügyelve arra, hogy védjék magukat, tőlünk keleti „betolakodóktól“. Miután, mi keletiek bizonyítottuk tudunk dolgozni nagy kegyesen eltörölték e megalázó korlátozást.

Ahogy akkor, most Cameron terve kapcsán sem értem, mi miért nem tudjuk a mi embereink, a mi hazánk érdekét érvényesíteni. Ha nagyon belegondolok, talán mégiscsak értem, mert a mi vezetőink elsősorban a maguk (anyagi) érdekeinek érvényesítését tartják szem előtt.

Meddig még?