Az öreg, ha tehette, kijárt a folyóhoz. Szerette nézni a vizet, mindig vonzotta. Volt néhány kedvenc helye. Egy kastélykert, amikor virágoznak az almafák. Egy diófa, ami alatt ha üldögélt, úgy érezte tisztulnak gondolatai. Meg a víz, mindenféle. Tó, folyó, nagy eső után a vízzel teli árok.

Most is éppen ment le a folyóhoz. Szerette nézni az evezősöket, akik háttal ülnek a célnak, mégis látják és nem tévesztik szem elöl, mert vakon bíznak egymásban. Az evezők ritmusa mutatja az egymás iránti bizalmat. Mert hát a víz nem játék, mondta öregapja, amikor először levitte a Dunára az első úszóleckére.

Közönyösen haladt el a járda szélén álló szemetesekben keresgélő fiatalember mellett, aki mindegyikbe belenézett. A szegénység errefelé már, vagy még nem hangos, nem követelődző.

- Apu, találtál nekem valami szépet? -Viharzott ki egy pöttöm kislány a keresztutcából a sövény mögül.

- Ne aggódj Picurka, mire oviba mész, találok.

Mintha villám csapott volna bele, megállt, mint amikor eszébe szokott jutni, talán nem zárta el a gázcsapot, amikor melegítette ebédjét, vacsoráját. Elővette a pénztárcáját. Kivette a cipzáros részből a gondosan fóliába csomagolt - -bármi történik esetre félretett- - pénzt és megfordult. A következő szemetesnél utolérte a húszas évei elején járó fiatalembert és Picurkát.

- Vegyél rajta neki valami szépet. -Nyújtotta a fiatalember felé a - -bármi történik esetre félretett bankókat.- -

- De miért adja? - jött a hitetlenkedő válasz.

-Mert, jó napom van – mondta- és legyen nektek is jó napotok.

Megfordult, lement a partra, ahová készült. Visszagondolva, felnőtt fejjel kétszer sírt hangosan zokogva az öreg. Egyszer, az utcabeli fiatal lány temetésén. Alig túl a húszon nem lenne szabad ilyennek megtörténni! Meg még egyszer, de arról soha nem beszélt és nem is látta, hallotta senki. És most is sírhatnékja támadt, olyan szívszaggató, olyan nekibúsulós. Micsoda hitvány emberek vagyunk, hogy ilyen világot csináltunk, gyerekeinknek, unokáinknak.

Leült a hullámtörő kövezésre, majd kismadárrá változott és elrepült a járdaszéli szemetesig, ahol a húszas évei elején járó fiatalember és Picurkája álltak és nem értették a történteket.

- Apu, miért adta nekünk a bácsi a pénzt? - Hallotta Picurka apja felé intézett kérdését.

- Nem tudom kislányom, de ebből a pénzből veszünk neked olyan ruhát, te leszel a legszebb az oviban.

- De, apu, nem akarok a legszebb lenni, csak kicsit szebb, mint most.

Majd visszaváltozott megint öregemberré. Fölállt és belerúgott egy nagyobb kavicsot a vízbe.

- A rohadt életbe -fakad ki – mikor lesz már élhető élete mindenkinek ebben az országban!