Már a „Nagy Menet” előtt kezdődött. Ha jól belegondolunk az emberiség a kezdetek óta vándorol, fura módon még a szigetlakók is. Miután kialakult egy, egyet akaró népcsoport, vagy népcsoportok szövetsége, megfelelő hely megtalálása után, letelepedtek. A bajok a letelepedéssel kezdődtek, mert más népek, szövetséges népcsoportok igényt jelentettek be, háborúk formájában, a megtelepedett nép, népcsoportok földrajzi helyére. A szerencsésebbek olyan hazát találtak, melynek természetes határai voltak: hegyek, folyók, mocsarak.

A történelem folyamán mindig akadtak, akik egyeduralomra törtek. A dicsőített rómaiakat semmi más nem tette naggyá, mint fegyvereik és a provinciák javainak - - minden út Rómába vezet- - mondása, ami abból állt, hogy a mozdítható értékeket ezeken az utakon szállították haza. Humanizmusa abból eredt, hogy élő emberektől egész életükön át szedhették a(z adó) pénzt, míg a legyilkoltaktól csak egyszer. Aztán jöttek a hunok, akik annyira meggyöngítették őket, hogy a germán és más törzsek, már maguk is elbírtak addigi fosztogatóikkal.

Valahogy a mai napig nem sikerült népek, népcsoportok területi vitáit békésen rendezni. Az erőszakkal létrehozott „békeszerződések” mindig magukban hordozták/hordozzák a következő, - - csak idő kérdése- -, konfliktust, hiszen a győztesek képtelenek lemondani arról, hogy büntessék a „bűnöst”, akit a békediktátumokkal kényszerítenek arra, hogy ismét „bűnössé” váljon.

A megszállók ellen minden nép küzd, hol fegyverrel, hol fegyvertelenül. Gandhi gyalogmenete a legismertebb. A marokkói eset szinte ismeretlen, amikor a megszállókat zászlókkal és imádsággal űzték el (igaz utána jött egy másik). Minden ima után fölkeltek, mentek egy kicsit, majd megint leültek és imádkoztak.

Ami napjainkban történik, arra a világtörténelemben még nem volt példa, hogy hazájukból az erőszak elől menekülők más országokba erőszakkal lépnek be. Az üldözés elől menekülő emberek általában befogadást szoktak nyerni valamelyik szomszédos országban, majd veszély múltával zömük visszatér szülőföldjére.

A befogadók többnyire gazdagodnak azáltal, hogy a mást tudó népek a másfajta tudásukkal erősítették azt az országot, amelyik befogadta őket. Az egy területen élő emberek kisebb konfliktusokkal, de együtt tudtak/tudnak élni. A gondok akkor szoktak kezdődni, amikor a befogadó ország konfliktusba kerül az üldözöttek országával. (Tekintsünk el most attól, ki kezdte.) A befogadó országban élők, akik a saját hazájukból menekültek ilyenkor szinte minden esetben szembe kerülnek a befogadókkal. - -Vér a vérrel- - örök törvénye fölülírja a menekülés okát. 
- - -
Ez volt a migráció, most akkor jön, a meg én. Gyerekkoromban anyám kedvenc mondása volt két pofon között, ha könyvet látott a kezembe, hogy - -”A könyvből, nem vágsz kenyeret!”- - Ahogy kenyérkereső szakma volt a kezembe, fölültem az első buszra és elmentem, de mindig visszamentem. Azóta számtalan helyen megfordultam és változatosabbnál, változatosabb emberekkel találkoztam. Soha, senkivel nem volt helyrehozhatatlan vitám. Szóval, az emberek meg tudnak lenni egymással bőrük színe, vallásuk, egészen különböző származásuk, és generációs különbségek ellenére. Egy ilyen találkozásnak köszönhetően tudok a zászlós, imádságos megszálló ellenes harcról.

Déli szomszédunk szétesése egy olyan nyugati cégnél ért, amikor „élőben” láttam az azonos csoportban dolgozó, de más népcsoporthoz tartozó kollégák egymás iránti ellenszenvének napról napra törtnő fokozódását, ami egy idő után olyan méreteket öltött, hogy új csoportbeosztásokra került sor.

Mostanában egyre gyakrabban jön elő ez az emlék, mert mi lesz, ha a konfliktusok élesednek, mi lesz, ha akikkel ma nagyon jól megvagyunk, a holnap olyan helyzetet teremt, hogy a „jól megvagyunk” múlttá válik önhibánkon kívül.

Szóval, a mai migrációban van egy ismeretlen elem:

A miért?