Van úgy, ül az ember és kibeszélné, de nincs éppen kinek. Olyankor veszi a billentyűzetet és nekikezd. Nehéz ez, mert nem ismerjük egymást. Tulajdonképpen (kicsit azért) örülni kéne annak, hogy vannak más vélemények még (mint az enyém), mert így kibeszélhetjük, ami nyomaszt bennünket. Az soha nem vezetett jóra, amikor az ember nem mondhatta el a maga igazságát, még ha az más igazságától elég távolra esett is.

Egy időben, gyerekkoromban apám legtöbbet hallott mondata volt, ha kibeszélte magából ami kikívánkozott, hogy - -ha ezt elmondod valakinek, szíjat hasítok a hátadból- -, sose bántott. Mások úgy vezették le, ütötték, verték a gyerekeiket azzal, ami éppen a kezük ügyében volt. Nem arról van szó, hogy az én személyes sorsom, azt megoldottam eddig és meg szeretném a jövőben is. Arról van szó, hogy (személyes tapasztalataim szerint) iszonyatos, föl nem dolgozott feszültség van bennünk. Nem vagyok már fiatalember, és amikor halottra adnak jelt (a haranggal), szól valaki, hogy hallottad, ő is elment, és ha sokkal fiatalabb volt nálam, ami elég gyakori, akkor nem lehet nem arra gondolni, rám mikor adnak jelt. A földolgozatlan feszültségek, szó szerint, megölnek bennünket. Ezért, amikor úgy gondolom, valami kapcsán ki kell mondanom (nem csak a magam feszültsége miatt), akkor kimondom. 

Na, most egy ország, nemzet, haza feszültségeinek ki nem beszélése ugyanígy pusztít. 

A sírás kerülget, amikor látom jobb sorsra érdemes közösségek hanyatlását, pusztulását. Ami leginkább megdöbbent, hogy mindezt mi magunk csináltuk, csináljuk. Van néhány blog, amelyik ritka ajándék a mai világban, ahol egész jó társaság jön össze. Amin leginkább csodálkozom az értelmiség nem mer/akar beállni egy ügy mögé, de hát akkor ugyan kitől várhatnánk, hogy beálljon. Több csoportban, ahol döntően értelmiségiek vannak, a magyar billentyűzet hiánya sokaknál arra utal, külföldön él, dolgozik. Itt olyan potenciális szürkeállomány van, hazán belül, hazán kívül, ami alkalmas lenne arra, hogy a föntebb említett ki- és megbeszélés eredményt szüljön. De, várunk.

Mondjátok, meddig és mire?