Azért ne felejtsük el, miért vagyunk itt. Nem hiszem, hogy amikor elkezdtük pakolni a hamuba sült pogácsát, meg faragtuk a vándorbotot azt mondtuk, na akkor most megyek egy új hazát keresni. És azt se mondja senki, hogy olyan jó volt otthagyni, ami addig életünk része volt. Meg aztán azt se felejtsük el, a mi elhatározásunk csupán másodlagos volt, mert az ország, ahol most dolgozunk hatalmas munkaerőhiánnyal küzd, annyira, hogy miután elfogyott a „friss” keleti munkaerő, iszonyatos népvándorlást indítottak el, hogy így csillapítsák a (dolgozó) emberhiányt. Aki úgy érzi, befogadták a múlt héten választhatott is akár, vegye sorba kik (hányan) hívták meg a befogadók közül kávéra, keresztelőre, szülinapra. 

Nehéz dolog ez, annak is aki menne, annak is, aki úgy döntött, marad. A legfontosabb, ne ítélkezünk más fölött, hiszen nem ismerjük indítékai okát. Aki ittléte alatt megszabadult otthoni adósságától, jó helyzetben van, mert dönthet. Aki (még) nem, annak várnia kell ezzel a döntéssel. Meg van egy sokak számára nem látható jövő, az életkori adottság miatt. Aki közel van a nyugdíjhoz, és mondjuk öt év (havi háromezer körüli bruttóval) havi nyugdíja a száz euró körül mozog, elgondolkodik kicsit, hogy ezzel, meg a másutt (otthon) szerzett nyugdíjjal maradhat-e egyáltalán itt. Csak nyugi, és ne bántsuk (ítéljük el) egymást, kívánjunk neki sikert és szerencsét, bárhogy is dönt.