A legjobb, ami érheti az embert, amikor váratlanul és ebből adódóan fölkészületlenül belecsöppen egy helyzetbe. Nagyon-nagyon távol-keletiek a cégnél, saját tolmáccsal. Kettővel. Szondázzák a céget, mire alkalmas, tudnánk-e nekik valamit gyártani. Szóval megy a mindent tudunk, mindent nagyon jól, szöveg. Szinte már kínos. Túl vagyunk rajta. Nagy sóhaj, ki a tárgyalóból. És jön a meglepi, vidd el őket ebédelni, nem érek rá, azonnal mennem kell. Mire én, el kell menjek a gyerekemért most lesz vége a különórának, és nincs is kire hagyjam. Mire a válasz. Vidd magaddal! Na, csodálatos.

Kisvárosban nincs olyan sok hely, ahová a nagyon-nagyon távol-keletiekkel le lehet ülni. A vendéglő, ahogy meghallja a cég nevét a telefonban, azonnal mondja, persze csinálunk rögtön helyet, de ma nincs rizses kajánk. Na, most meg ez is.

Ezt meg kell beszélni a tolmáccsal. Mind a kettővel. Az egyik azt mondja, nem gond, majd otthon, azaz a szállodában, eszünk. Nem lehet, mondja a másik, rosszul jönne ki. Persze, van asztal mire odaérünk, ők négyen a nagyon-nagyon távol-keletiek, a két tolmács, a gyerek, meg én. Ebből se lesz bót, én így magamban.

Ha egy rossz hullám elindul, csak növekszik. Túl az ebédidőn, de még vacsora előtt szinte semmi kaja. Ők négyen, a két tolmács még csak kapnak valami rendeset. Nekünk, krumplileves jut, ami utoljára kerül az asztalra. A nagyon-nagyon távol-keletieké leghamarabb, de várnak, amíg nincs mindenki előtt tányér. Utána is. Kezd kínossá válni, mire az egyik, a legöregebbik nagyon-nagyon távol-keleti hirtelen föláll, mond valamit nagyon hangosan, átnyúl az asztalon és elveszi előlem a tányér krumplilevest. A másik (gondolom a rangsorban a második) a gyerek elöl, és nagyon hangosan egymás szavába vágva „beszélgetnek” ők négyen.

A tolmács, mind a kettő, halálsápadt. Valami gond van, kérdezem. Nem, sőt, most esznek először nálunk krumplilevest és imádják, meg nincs rizs, mert azt már unják, ahogy nálunk készül. Egy csomó helyen voltunk egy hónap alatt, de ilyet sehol se ettek. Ott az a szokás, tudom meg később, a legidősebb vehet először az asztalnál. Bármit. A krumplilevesemet, meg a gyerekét is.

A végén nagy hajlongás közben jön a kérés, hogy csinálhatnak a gyerekkel képet, mert náluk nincs olyan, hogy üzleti ebéd/vacsora gyerekkel.

Szóval, azt akarom mondani, a kulturális különbségek meghökkentőek és nagyon különbözők. Ha nem vagyunk rá fölkészülve, komoly gondok forrása.