A rendszerváltáskor a szerveződő és azóta meglévő (osztódással szaporodó) rendszerváltó pártok zsenialitása abban rejlett, elültették a népben, a mindig csak rosszabb lehet gondolatot, amit kövezetesen be is tartanak. (Öregapám ezt úgy fogalmazta volna meg, ha élt volna, ahogy kis gyerekként az énekes koldustól hallotta: Míg a világ, világ lesz, mindig, mindig rosszabb lesz). A választókorú nép(esség) egy része (majd fele), nem él választó jogával. Ha kérdezzük tőlük miért, visszakérdeznek, van értelme, úgyis az lesz, amit azok, ott fönt akarnak. El kell ismerni van igazság jócskán ebben.

A baloldalnak a hazai politika életben, miután látszatellenfele képzelt ellenzékké tette, hogy begyűjtse a „lehet belőle valami” embereket, csoportosulásokat és megakadályozza párttá válásukat. Emlékszünk a kinyilatkoztatásokra, mozgalom, nem párt kívánunk lenni. A baloldal nem engedheti meg, hogy egy - - őt (is) felelősségre vonó- - párt jelenjen meg, hiszen a nem-szavazók esetleg egy ilyen pont hallatán megmozdulnának.

Ebből következik a következő pont, a vélemény-monopólium biroklása/megtartása a médián keresztül. Legélesebben itt mutatkozik meg ellenzék, és nem ellenzék összehangolt munkája a vélemény-monopólium védésén. Ki lehet mondani, nincs nemhogy független, de még másfajta hang sem a médiában e kettőn kívül. Időnként akad jelentkező, aki tudná és képes lenne is megtörni ezt a csöndet, de nem jut médiafelülethez.

Napokban betelefonált a volt pártelnök egy rádióbeszélgetéshez, ahol miután kapcsolt a műsorvezető kivel beszélget kínosan ügyelt arra, nehogy kimondja a párt nevét, hanem az - -ön által alapított- - szófordulattal kerülte meg, nehogy egy országosan hallható rádióban elhangozzon egy párt neve, ami nem fér be a fönt tárgyalt kategóriába. Nem, nem gyávaságból tette, hanem mert a műsoridőt úgy kell kitölteni, hogy más ne tudjon megjelenni.

A legszomorúbb az értelmiség árulása. Az értelmiség, (jövedelmi, megélhetési) helyzetéből adódóan mindig kormánypárti, egyedi eseteket leszámítva. Ebből adódik, hogy az értelmiséget irányítottan föl lehet használni. Amikor az egyik volt kormányon kinevezett olyan (színházi, vagy bármilyen más) igazgatókat, akik színre vitt darabjaikkal megosztották a nem színházba járó közönséget. Kocka fordulta után, leváltás, új igazgató és ellenkező előjelű megosztás. A végeredmény ugyanaz. Jottányit sem léptünk előbbre, jottányit sem tettünk a konfliktusok kezelésére.

Végül, az erős (magyar) (nagy)tulajdonosi réteg kialakulása, kialakítása. A baloldal (csúfos)szerepe ebben elvitathatatlan. Egyszer majd külön fejezete lesz történelmünkben a privatizálásnak, amit a (gazdaság)történészek Privatizációs Bűnözés kifejezéssel fognak illetni. A magyar oligarchateremtés napjaink produktuma, hogy ez a szebb lapokra kerül, még nem eldöntött.

Legvégül, az olimpiaellenes aláírásgyűjtés sikere fölvet egy kérdést. Valóban, elég kiállni egy asztalkával az utcára, és tódul a nép? Valóban, kezdő fizetésekből, háttértámogatás nélkül meg lehetett ezt csinálni, vagy a baloldali pártok gazdasági támogatói megelégelték a semmi sem lesz belőle teszetoszaságot és egy új baloldali párt alapítása mellett döntöttek?

A kártékony hiúság esetleg hamarosan múlttá teszi a nemcsak magát, hanem az egész társadalmat megújítani képtelen baloldalt.

Úgy legyen.