Iszonyatos indulatok szabadulnak el a menni - maradni - hazamenni témában.
Egy anyuka írja: ". . . 4 évet Németországban töltött a gyermekem. A tanító néni mesélte, hogy első nap az iskolában mindenkihez odafutott. Te magyarul beszélsz? Majd mindenkit megölelt. Aki ezt érti, az tudja, hogy miért igyekszünk haza…"
Nem értem, miért olyan nehéz elviselni mások, másfajta véleményét? Nem vagyunk egyformák. Összesen több, mint tíz év 2 országban följogosít arra, hogy legyen saját véleményem. Vannak, akik nem bírják idegenben. Ismertem valakit, aki egyet aludt és hazament. Rádöbbent, nem bírja, meg olyat is, aki azt mondta, évek óta nem voltam otthon. Nem kéne ebből olyan nagy ügyet csinálni. Ilyenek vagyunk. Megélünk a jég hátán is.
Le a kalappal mindenki előtt, aki nekiindul a nagyvilágnak és talpon tud maradni. Tulajdonképpen azt sajnálom, hogy ennyi szorgos, dolgos emberről lemondott az ország, ennyi embert kilökött magából.
Mára úgy néz ki, az országban berendezkedett egy meglehetősen nagyszámú népesség, aki jólétét úgy gondolja megteremteni, megóvni, hogy akiket „fölöslegesnek” gondol, elüldözi azzal, hogy nem ad neki megfelelő bért, (élet)lehetőséget. Nem a magamfajta öregember a ti ellenségetek, hanem akik miatt kint vagytok (voltam magam is) szerteszét a nagyvilágban. Egy szerencsénk van, hogy (egyelőre) még szabadon dönthetünk, mehetünk, ahova akarunk. Nem elfelejteni, a németek voltak az utolsók, akik utolsónak engedtek be munkaerőpiacukra - - Freizügigkeit - - 7 éve még Hatósági erkölcsi bizonyítványt kellett fölmutatni (Németországban). Szerencsére ez már a múlt.
Legyetek kicsit lazábbak. Nem kell mindjárt egy anyuka néhány során kiakadni. Ő és a gyereke így élte meg. Nincs ezzel semmi gond, nem kell szpihológushoz vinni emiatt, se az anyukát, se a gyereket. Na, így valahogy.
Oldani kéne a feszültséget, hiszen "egy vérből valók vagyunk". Hagyni kell, élje mindenki a maga életét, akár itt, akár ott.
